Tombol a kánikula. Hunyorgok az éles fényben, egyszerűen képtelen hozzászokni a szemem. Zsúfolt utcákon haladok, minden egyes lépésem egy új kaland a szagok és illatok világában. Én is izzadok, és nem tudom, hogy a dezodorom - valamelyik reklám ígéretével összhangban - vajon bírja-e még a küzdelmet. Kis kendőmbe törlöm a homlokom és a szemem körül összegyült cseppeket. Mindjárt jobban látok. Eleinte a sokféle arcot nézegettem, ahogy valami lázálom forgatókönyve szerint elsuhannak mellettem. Most már inkább a ruhákat figyelem, szinek, minták... és formák. Hopsz, azt hiszem leragadtam egy szépen hintázó, kemény női popsinál, ami épp előttem megy már egy ideje. Mindenesetre mosolygok...

Egyre kellemetlenebbül feszít a hugyhólyagom. Féltyúklépésekkel erölködöm előre, papucsom furcsán szlottyan a mocskos kövön. Négy kerékre erősített pózna tetejéről az infúzióm csöpög belém, mint valami keresztet vonszolom magammal. Szakadt köpenyem még jelképesen sem fedi nyomorult testem. Minden egyes centiméterért meg kell küzdenem. És az a nyavajás WC egyáltalán nem közeledik... Vajon egy ilyen vánszorgás előre haladásnak számít a zarándoklatunkban?...

Közel három órája lényegében semmi másra nem figyelek, csak lépéseim ütemére. Arra elég hamar rájöttem, hogy valami teljesen stabil, állandó ritmus alapján lépek. Gondolom a lábam hosszúsága, aránya, szóval valami ilyen külsődleges tényező határozza meg ezt a szigorú ritmust. Az az érzésem, hogy az erőnlétemtől nem függ. Az elmúlt órákban azzal szórakoztam, hogy próbáltam egy kicsit lassabban vagy egy kicsit gyorsabban lépni, de gyakorlatilag tökéletesen képtelen voltam rá. Egy idő után aztán kifejezetten szórakoztatott a dolog, hogy megyek mint egy gép és semmi sem állhat az utamba. Persze majd megállok. Előre készülök lélekben arra a pillanatra. Előre tudom, hogy nagyon érdekes lesz... Meg akarom élni teljes lénnyemmel a menetelés megszűnését.

Igazából nem is ezzel a kisvárossal van a baj. Szép, rendes, takaros. Ahogy most átmegyek rajta, látom a munkából hazatérőket, iskolásokat, néhány nyilvánvaló túristát. Azt hiszem minden normális lenne... Csak. Szólnak a harangok. Egy mentőautó pedik eltökélten szirénázik egy másik szólamot. A harangok és sziréna összefonódó, hullámzó sikolya vészterhessé teszi a levegőt. Mintha semmi sem stimmelne. Mintha a hazaigyekvők arca szürkébb lenne a természetesnél, mintha az iskolások táskája mind karók és intők súlyától lenne nehéz és mintha a túristák nem is nézelődnének, hanem menekülési útvonalat keresnének... Arra gondolok, hogy jó eséllyel még odébb van, hogy miattam szóljon a harang, a sziréna...

Fáj a lábam, pontosabban a vádlim. Mind a kettőt érzem, de a jobb kifejezetten élesen hasogat. Minden egyes lépésnél belenyilal, néha annyira, hogy úgy érzem, mindjárt leszakad. Ma egyszerűen szenvedés minden egyes lépés. És igazán nem tudom miért. Két lehetőséget látok. Az egyik, hogy mostanában túl sokat pihentem, túl lassan haladtam, sőt sokszor egészen rossz irányba vagy éppen visszafelé. A vádlim meg szépen elpuhult, megkeményedett, most meg húzódik. A másik lehetőség, hogy éppen pihenésre lenne szükségem. Ez az alternatíva persze tetszik. Mégis képtelen vagyok megállni, mert egészen biztosnak érzem, hogy amilyen állapotban most vagyok, nem indúlnék el soha többé. Szóval vánszorgok tovább és töröm a fejem: Honnan jön a fájdalom és hová tűnik aztán?

Nem is tűnt fel, hogy menyire megnőttam hajam. Csak mentem, és észre sem vettem. Régen hosszú hajam volt, szerettem. Most hogy csurom víz az esőtől, jobban feltűnik, hogy mennyire az arcomba lóg. Leveszem a szemüvegem, ami úgyis vizes és párás, a kabátom zsebébe rakom, a zsebet becipzározom. Kicsit megrázom a hajam. Majd a rég nem próbált, de mégis ismerős mozdulattal gyorsan előre-hátra hajolok. A nedves, csapzott hajam száll a levegőben, a belőle szanaszétszóródő csöppek összekutyulják az eső katonás függőlegességét körülöttem. Nagy levegőt veszek, jól érzem magam. Amúgy is szeretem az esőt, de ma különösen. Élek, létezem, és csábító távlatok kacsingatnak elöttem.

Olyan útszakasz előtt állok ma, ami megint fordulópont lesz a zarándoklatomban. Egy meredek emelkedő, amin nagyon figyelnem kell, hogy milyen tempóban haladok, hogy osztom be az erőmet és főleg minden egyes lépésemnél néznem kell, hogy hová és hogyan lépek. Csak egy útszakasz, egy táv, amin túl kell esni, mégis tudom, hogy utána már nem olyan lesz az életem, nem olyan leszek én magam, mint amilyen előtte. A most leginkább homályos és kaotikus jövő helyett talán nyerek egy világosabbat, de még ez sem biztos. Félek. Színtiszta, töretlen, mindent betöltő félelem van bennem. Nem az életemet féltem, sosem féltem a haláltól. A létemet féltem. Vajon létezésemben túlélem ezt a mai napot?

Ahogy mászok felfelé a szakadékban, az jut az eszembe, hogy hány olyan hely van a világon, ahol még sosem járt ember, vagy egyáltalán van még ilyen hely? A szemerkélő eső, és a lábam alatt csordogáló patak csúszós sarat képez a sziklák közt rekedt kis földből. Lábnyomok előttem és utánam, sok és sokféle ember járt erre is. Hiába a tornyosuló sziklák nyers hatalma, mégiscsak kitaposott út ez is. De miért ne lenne jó a kitaposott út? Talán kifejezett szépség van abban, hogy mások nyomát követjük, különösen akkor, amikor sejtelmünk sincs, hogy kik hagyták a nyomokat előttük...

Nem egyszerűen éjszaka van, hanem egészen sötét éjszaka, felhők takarják el az amúgy is halovány égi fényeket. Ahogy zajgó gondolataim átfolynak rajtam, valami nagyon kellemes béke és nyugalom fog el így menet közben. Önkéntelenül kikapcsolom a rádiót. Élvezem a sötétet magam körül. Mögöttem sötét, előttem sötét, amit csak a lámpáim szikkadt fénye tör meg. A tekintetem a fényeken túli sötétet fürkészi. Vajon mi van előttem? Nem érzem a sebességet, mintha állnék, de valahol mélyen sejtem, hogy túl gyorsan megyek. Mi lehet előttem? A helyek, amiket elhagytam, már sötétbe burkolóztak. Előttem is ugyanakkora a sötét, de ezt lassan leleplezem lámpám fénypászmáival. De vajon mi bontakozik ki a sötétből? Most az aggodalom teljes ellentétét érzem, és ez a közömbös nyugalom egészen szétárad bennem. Egyszerűen jól esik száguldani sötétből sötétbe. Jó úton lenni.

Ez a lány, akivel most éppen együtt megyünk keresztül itt a hegyeken, nem tud betelni az erdő tavaszi zöldjével. Csak úgy ragyog a szeme, ahogy az újjáéledt természet szépsége elementáris erővel öleli körül. Lelassít a göcsörtös fatörzseknél, elámul egy terebélyes fenyőfán, könnybe lábad a szeme egy virágbaborult vadcseresznyefa láttán. Éngen is mégérint ez a harmónikus szépség, de ilyen mindent felforgató élményt azért nem szokott okozni. AZ "oda nézz" és "de gyönyörű"-n túl nem is beszélünk, mégis a nevetés kerülget. Persze a helyzet is mulatságos, de a lány naív, felfokozott öröme engem is hatalmába kerít. Nem is érzek mást most, csak jó egy kicsit kergének, dilinyósnak lenni. Remélem sosem vesztem el a képességet a kergeségre...

Átlépek egy határt. Elhagyok egy vidéket, ahol ismerem az utakat, ahol örömök és keserűségek tornyozódtak fel, de azt hiszem elmondhatom, főleg örömök. Sok találkozás, sok egymás mellett gyaloglás. Jó volt, köszönöm mindenkinek, ami eddig velem tartott. Persze miért változna bármi is? csak egy öreg kapu ez ami alatt megállok egy pillanatra. Két-, háromszáz éves lehet, bár azt hiszem többször felújították. Most mállik a vakkolat és az a jellemző erjedés-szag lengi körül. Az út elöttem ugyanolyan út mint mögöttem. Vajon más lesz? Vajon lehet egyáltalán ugyanaz?

Csak egy pillanatra pihentem le, hogy megvacsorázzak. Az asztalok egy nyílt verandán vannak, zöldellő kertbe látok. Tudom, hogy mennem kéne, de jól esik üldögélni.
Egy termetes nyúl bukkan fel a kert egyik oldalán és kényelmes galoppban átvág a pázsiton. Meglep a dolog, azt hiszem nem is láttam még nyulat ilyen közelről.
Ez aztán a jel: indulnom kell tovább. Bekötöm a nyúlcipőm.

Egy temetőn megyek át és egyben éppen egy temetésen is. Sok ember meg a pap, arcukon a nagy semmi. Nem bánat, szomorúság csak valami udvarias nagy semmi. Kicsit felgyorsítom a lépteim. De még így is hallom a pap szavát, azt hiszem valakitől idézi: Teljes akaratommal együttműködöm azzal, ami úgyis bekövetkezik... Hogy ez mit jelent? És mit keres ez a mondat egy temetésen?
A temető mellett egy fasor van. Az öreg fák gyökerei mélyen és szétágazóan nyújtózkodnak a földbe. Azt hiszem a halál, a temetés csak megint egy útszakasz. A levelek árnyékában haladok tovább, elporladásról és feloldódásról gondolkodom...

Amikor lepihentem, szinte azonnal el is aludtam. Az álom már ott bújkált bennem egy ideje. az utosló pár kilométeren már fészkelődött, ficergett, kereste a helyét. És amikor megálltam, egyből megmozdult, kinyújtózott és szétáradt bennem. Nem akkor aludtam el amikor kell, még csak nem is akkor amikor aludni akarok, hanem hagytam hogy az álom magától megérkezzen. Olyan jó ez igy. Mint a levegővétel, amikor megcsap a friss fenyőerdő-illat, mint forrásvíz kristálytiszta kortyai, üdén és őszintén lepett meg. Jót aludtam, tényleg. Most is az alvás megsemmisült állapotán merengek még, de a lábam már visz tovább.
Döbbenetesen teljes élet lehet az, ahol mindig akkor alszol el, amikor elálmosodsz és mindig akkor ébredsz fel, amikor kiálmodtad magad...

A kockakövek, mint valami folyam jöttek velem szemben, ahogy keresztülvezetett rajtuk az utam. A bokám minden lépésnél illeszkedik a többé vagy kevésbé ferde felületekhez, amikor a saját súlyom és a világ súlya egymásnak feszül. És a kockakövek zuhatagában az eső is eleredt. Mindenki tudja, hogy szeretem az esőt - is. Az égből jött üzenetként esőcseppek érintik az arcom, a homlokom, a szemüvegem, a kézfejem. És legfőképpen a szürke kockaköveket körülöttem. A cseppek szétterülnek a kövek felületén, szép, kerek pöttyöket rajzolva az utca hálózatába. Azzal játszom, hogy próbálok nem lépni vízcseppre. Kikerülöm a pöttyöket. Persze minden eltelt másodperccel kicsit nehezebb a feladat, mert egyre több a pötty. És egyszer egy esőcsepp pont a lépésem alá esik és megtörik a játék. Pillanatokon belül, minden apró területet víz borít.
Továbbsietek, de a hosszabb utat választom.

Ahogy pirosra vált a lámpa egy csillogó, fekete, fedett sportkocsi áll meg mellettem. A letekert ablakban egy apró, bolyhos, fehér kiskutya könyököl, lelkesen liheg körbe. Nem tudom eldönteni, de talán a ijedtség és a kiváncsiság valami furcsa keveréke csillog a szemében. Tekintetével követi az elhaladó kocsikat, a gyalogosokat és engem is ahogy lassan távolodom. Ebben a városi nyüzsgésben valami egyszerű és tiszta az, ami ebben a kiskutyában ott virágzott. És érdekes, hogy bárhogy próbálom visszaidézni, a sportkocsi soförjére nem emlékszem, nem is láttam.
Eszembe jut, hogy miért kell a kígyónak dumálnia Évával? Miért kell emberi nyelven megszólalnia? Szerintem nem állat volt, hanem persze egy ember, valami ügyes kis kígyójelmezben. Talán Ádám maga...

Forgalmas kereszteződés, legnagyobb délutáni dugó közepén pár négyzetméter tavasz-zöld fű. Az örvénylő autófolyamban a napfény ragyogása kihegyezett idegekre esik. A zöld háromszög nyugalmában két fiút látok törökülésben ülni. Arcukon, nyugalom és komolyság, fontos dolgokról beszélgetnek. A zöld fű érintése kiragadja őket a forgalomzuhatagbó, a saját valóságukban tudnak kalandozni. Biztosan érzelmekről van szó. Egy lány szív-felforgató pillantásáról, vagy éppen egy elutasításról, ami véraláfutást hagyott a lelken. Vagy a jövő bizonytalansága? Sorsok tárulnak fel ott a zöld menedékben, két ember saját valóságában.
Ahogy a menő konzervdobozomban távolodom tőlük, úgy érzem, mintha hiányoznának. Visszakapcsolom a rádiót, feltekerem a hangerőt.

Amikor a villamos egy templom elött hullámzott el, láttam, hogy éppen egy esküvőnek volt vége. Az ifjú pár a kapuban állt, mögöttük a templom sötétjébe veszve ott tolongott a násznép. Mindenki szép és elegáns, öltönyök és vasalt ingek, kosztümök és makulátlan harisnyák. És persze a menyasszony hófehérben világít, merő mosoly az egész lénye. ... A vőlegény éppen mobilon beszélt. Az esküvőt szervezte? Egy hiányzó vendég üzent? Vagy esküvője napján is nélkülözhetetlen a munkájában? A menyasszony egy lépéssel hátrébb állt és valami különös, tartózkodó mosollyal tekintett újdonsült férjére. Ez a temlomkapu egy út, legalábbis egy útszakasz kezdete. Nem hallom pontosan kivel és miről beszél a kis férjem. Vajon ezt az utat tudjuk majd teljesen együtt járni? Vajon a templomkapuból induló mobilhívás nem máris egy külön út? Vajon magával visz engem?...
Már nem látom a templomot sem, de előveszem a mobilomat. Nem hívott senki és sms-t sem kaptam senkitől.